6.rész~ Biztonságban éreztem magam mellette.

Sziasztok!
Csak annyit akartam, hogy köszönöm a komikat és a feliratkozásokat! :)
Remélem tetszik is.
Jó olvasást!

- Doniya?! - lepődtem meg. Nem számítottam rá.
- Lauren, nagyon sajnálom, én nem ezt akartam - hadarta a lány. Arcán idegesség tükröződött, kezeivel babrált. - Annyit akartam, hogy átgyere vacsorára, és kérdőre vonjam Zaynt. Meg akartam beszélni veletek a dolgot. Nem gondoltam, hogy így fog elsülni. Sajnálom....
- Ugyan, semmiség - legyintettem.
Pedig amit Zaynt tett, az nem volt épp semmiség...
Féltem tőle, de ő ennek minden pillanatát élvezte.
Aztán az irányításai... Úgy kezelt, mintha egy játékszer lennék. De megtehette, hisz tudja; félek tőle.
Érdekes kimondani azt, hogy félek attól az embertől, aki eddig bátyám helyett bátyám volt. Borzasztó nagy csalódás...
Míg én gondolataimba mélyedtem, Doniya csak állt, és a földet bámulta.
- Nem kérsz egy teát? - törtem meg a csendet.
- De, köszi - mosolygott rám, majd lementünk a konyhába.
Nem zavart a lány jelenléte, de furcsálltam, hogy itt van. Nem szólt egy szót se, csak ácsorgott mellettem csendben. Vártuk, míg fő a víz... Egy örökké valóság volt. Doniya csak maga elé meredt. Alig vártam már, hogy kész legyen a tea és végre legyen okom megtörni a kínos csendet. De megelőzött...
- Lauren, Zayn szeret téged - bökte ki.
Megdermedtem. Nem tudtam felfogni a szavait.
Kezeim remegni kezdtek, majd elhagyta őket az erő és a teás csészék a földre zuhantak.
- Ezt... Ezt mégis miből gondolod? - kérdeztem.
- Sejtem. Már régóta... Ezért volt ez az egész vacsora. Beszélgetni akartam veletek, rólatok. Hátha Zayn veszi a lapot...
- Még mindig nem értem, hogy mégis miért gondolod, hogy Zayn szeret?
- Jaj, Lauren! Ahogy rád néz... Egyszerűen leírhatatlan. Meg.. ez az uralkodás feletted is az, hogy a tulajdonának tekint, nem akarja, hogy másé legyél - mondta a lány. Ő még nem tudta, hogy Zayn mit tett..
- De nem csak erről van szó! Félek tőle, és ő élvezi ezt! Élvezi, hogy bármit megtehet velem!
- Nem, nem erről van szó! - állt ki az igazáért.
- Doniya... Nem te voltál vele kint! Ha láttad volna őt...
- Az a nagy koppanás, amikor Zayn megbotlott...
- Zayn nem botlott meg és én sem nyeltem félre. A falba verte öklét, bár szerintem az igazi célpont én lehettem.
- Istenem! Nem értem, komolyan... - gördült le pár könnycsepp Doniya arcán.
- Én sem....

***

Borzasztóan "aludtam." Egész éjszaka csak forgolódtam....

Nem tudtam kiverni a fejemből Zaynt. Tisztázni akartam a dolgokat, választ akartam kapni a kérdéseimre.

De nem mertem vele találkozni, sőt még felhívni sem.

Ígyhát egyetlen vigaszomhoz, Jade-hez fordultam.

Felöltöztem, megfésülködtem, minimális spirált tettem pilláimra majd indultam is.

- Szia, bejöhetek? - kérdeztem az ajtójukba. 

- Persze - mondta Jade álmosan, pizsamában.

- Felkeltettelek? 

- Áhh, nem - ásított. - Mondjad, mi történt Zaynnel.

Kissé már kínos, hogy mennyire tudja, hogy Róla akarok beszélni...

Elmeséltem a tegnap esti történéseket. Jade reakciója más volt, mint amire számítottam.

- Aham. Ennyi? - kérdezte.

- Mi az, hogy ennyi? - kérdőjeleztem meg.

- Figyi, Lauren. Mi mást vártál Zayntől? Ideje lenne felfognod, hogy Ő egy bunkó paraszt, aki három évig alig szólt hozzád, majd idejön szétverni - jelentette ki nemes egyszerűséggel.

Fájtak szavai, de be kellet ismernem; igaza van...

- Kérsz rántottát? - váltott témát.

- Nem, kösz. Megyek is, szia - s már ott sem voltam.

Könnyeimmel küszködve léptem ki az utcára. Esett... Remek.

Se esernyő, se egy pulcsi nincs nálam. 

De Hál' Istennek nem lakok messze, és még cukorból sem vagyok, így remélhetőleg nem fog megártani egy kis eső.

Nos, a kis esőből vihar kerekedett. Gyorsabban szedtem lépteimet; minél előbb haza akartam érni.

Megörültem, amikor a házunk kapujához értem. 

Benyúltam a zsebembe a kulcsért... Ó Basszus! Persze, csak én lehetek ilyen nyomorék, hogy pont most nem hozok kulcsot. Ilyen nincs...

Vágyakozva tekintettem a szomszédba. 

Ha ez három évvel ezelőtt történne, bekopognék Zaynhez, hogy ne ázzak és együtt filmeznénk ameddig anyáék haza nem érnek...

Újra könnycseppekkel teltek meg szemeim.

Lábaim egy közeli park padjához vittek, ahol csöndesen sírdogálni kezdtem.

Borzasztó érzés volt, ahogy a hideg esőcseppek a hátamon kopogtak. Nem is kell mondanom; bőrig áztam.

Kezeimbe temettem arcom, s ismét gondolataimba mélyedtem.

Hideg kezek tapadtak derekamra, majd hátamra valami textil került.

Álmodok?! Nem...

Mikor felfogtam, hogy ez a valóság, remegni kezdtem.

Tudtam, ki áll mögöttem.

De valahogy... mégsem féltem.

Óvatosan hátrafordultam, s gyönyörű barna szemeibe néztem.

Ujjaival óvatosan törölte le arcomról a fekete sminkmaradványokat, majd szorosabban rámterítette a pokrócot, átkarolt, s némán sétáltunk a hazafelé vezető úton. Biztonságban éreztem magam mellette.